Esős reggel, egyedül

Imagine there’s no heaven…

A reggel úgy indult, ahogy mindig. Reggeli, egy kis csevely interneten, majd felöltözik. Utóbbi nagy gondot okozott neki. Leült ágyára, majd elterült azon. Csak a fehér plafont nézte, miközben John megnyugtató hangja zengte be kis szobáját.

You may say I’m a dreamer…

Jobbra fordította a fejét. Festményei ott voltak a falon, arra gondolt, hogy az előző nap barátai azon gondolkodtak, hogy a lány az egyik képen kire is hasonlít. Pedig senkiről sem mintázta. A fejében volt benne egyedül. Ő az egyetlen fekete dolog a festményen, körülötte színes a világ, szivárvány. Ő pedig csak lassan folyik lefelé… Szeretett volna azonosulni vele, de sajnos ő még mindig a való életben él.

And the world will live as one.

Balra tekintett. A rengeteg könyv ott sorakozott a szekrény polcain. Alig olvasott el közülük valamit is. Sok kacat és kép tette színessé. Testvére kiskori fotója vigyorgott le rá. Pár hete másvalaki is onnan vigyorgott.

I hope someday you’ll join us…

Furcsa, hogy alig kellett két hét, és ez a kis szoba, az egyetlen hely, ahol tényleg önmaga lehetett, így megváltozzon. Egy kicsit személytelennek érezte, emlékek az elmúlt időkről elpakolva egy kis teknősös fadobozban. Nem tudta, hogy miként gondoljon vissza ezekre az időkre. Örüljön, hogy vége? Nem, szép volt. Örül, hogy megtörtént. Úgy gondol vissza, mint egy kedves, kitörölhetetlen élményre.

Imagine all the people living for today…