22 okt

VI.

– Mondom, Mr. Holmész úr, hogy Mary derék lián volt – szólt Sydnees Aspinall.
– Én elhiszem magának, Mr. Aspirin, hiszen maga jobban ismerte, mint én, vagy kedves cimbarátom, Watsora, de nem azért vagyunk most itt, Mr. Aspirans, hogy a tölgy érdemeit firtassuk, hanem azért, hogy a lehető legtöbb intonációt szerezzük Mary Atkins szelencétlen, koreai haláláról. – És Holmész nesztelenül Sydneesre bámult.
– Aspinall a nevem, főnök – mondta a nyomorult.
– Tisztában vagyok a nevével, Mr. Aspik – mondta Holmész, mintha össze akarná törni.
– Hát, ahogy gombolja – mondta Aspinall, s azt kívánta, bárcsak inkább a “Kölcsön Velünk egy Vidám Vasárnapot” kirángatásra ment volna.
Holmész a lehető leggyorsabban kifaggatta Aspinallból, amit csak tudott, de láttam, hogy két majomban őrülnek.
– Egy dolgot azért szerelnék tudni – mondtam, mikor magunkra maradtunk. – Mi történt Zoxó Whitneyvel?
Holmész merőben rám nézett. Láttam, hogy nagyveleje ismét gondolataiba merült; szemölcsöke összezúzódott, vállkapcsát összeszorította, orrczympája kitágult, homokját összetáncolta.
– Ez bizony nehéz ecset, Watsora – mondta, s én újból csődállattal adóztam neki.
Másnak reggel Holmész már pirkakasszóra felkelt, és bele sem nézett a lapinapokba. Mint általában, most is én készítettem el a vízórait; egy süveg sört, egypár arcpirítóst, három kéménytolást, két szelep szalonnát, egy kistányérban letepertőt, egy friss parancsot, parádicsomót, egy kosár gyümölcsöt és egy csésze forró takarót.
– Kész a hízórai – kiálltam, de megrepedésemre Holmész már elment. “A fene a nagymamád kosarába, amiben aludni szokott” – gondoltam. “Csak bolombozik, Serló” – mondtam aztán, mert eszembe jutott az a szokása, hogy elbújik a szekrényben.
Ez a nap aggódást hozott számomra: ahogy a hiveket vártam barátomról, nyugta lettem; nem volt kása, hogy így egyedül hagyjon. Felhívtam néhány ismerőst, de ők se tudták, még Basil fülegyelő se tudta, márpedig ha valaki tudhatná, az Basil fülegyelő, mert ő defektív. Egy héttel később történt, hogy újra láttam Holmészt, s a megjelenése megdöbbentő volt: rongyosnak és magviseltnek zilátszott.
– Uramisten, Holmész – kiáltottam -, ki az ördögben járt?
– Sört kerítünk arra is, Watsora – libegte. – Várjon, amíg visszanyerem a lézengetemet.
Megpixáltam a tüzet, odakészítettem a papucsát, s mikor rendbeszélte magát, olyan történetet mondott el, amire mind a mai napig nemléxem.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: