Világszemlélet

Épp egy tesztet töltök ki, és egy érdekes kérdés ugrott be. Mi az, ami vezet engem, miszerint élek? És elnézve a válaszokat, nehéz döntenem.
Olyat akarok alkotni, amivel a halálom után is emlékezni fognak rám. Nem csak a család és a barátok, hanem az emberek. Persze ez csak egy gyermeteg álom, nehéz lenne ilyet csinálni, de mindig is féltem attól, hogy egyszer feledésbe merülök. Mondjuk az is igaz, hogy ha már meghaltam, akkor nekem nem teljesen mindegy?
Ugyanígy valami maradandót szeretnék tenni, ami jobbá teszi ezt a világot, de mivel a lehetőségeim korlátozottak, és a környezetem sem túl szerencsés az efféle vágyakhoz, így lehet, hogy erről hamarosan le kell tennem.
Az előbb írtam, de igen, jobbá szeretném tenni a világot. Ha az egészet nem is, talán csak az én saját kis világomat. De mivel az eszközök ismeretlenek, és erős sem vagyok ehhez, így csak megpróbálom megtalálni azt a kevéske jót, ami itt van, és csak azt élvezem.
Ebből következik az, hogy minden megteszek azért, hogy jól érezzem magam, és mások is a környezetemben. Nem lehet csak úgy elhaladni úgy az apró örömök mellett. Ezeknek kell örülni, nem pedig a nagy dolgokra várni. Csak egyszer jönnének rá erre az emberek, és máris egy szebb világban élnénk.
Volt még egy lehetőség, ami tetszett, mégpedig szabadnak lenni. Határok nélkül. Na persze, kellenek korlátok, de nem a fejben. Nem akarom, hogy ott legyen egy magas fal, ami nem enged sehová sem továbblépni. Nem akarom, hogy azt érezzem, hogy fuldoklok, mert a fal nem enged tovább. A fulladástól félek a legjobban, mert olyankor tudod, hogy vége lesz, és nem tudsz ellene semmit sem csinálni. Szép lassan egyszer csak vége… Tehát kell az a kis szabadság, persze normális keretek közt.

Amíg ezt írtam, rájöttem, hogy hiába akarok valamit, a lehetőségeket is számba kell venni, meg az én adottságaimat, hogy mire vagyok képes, és mire nem. Nyílván nem az lebeg a szemem előtt, hogy mások szenvedésében találjak örömforrást, vagy a még nem létező családomat tartsam el, és elpusztítani sem akarok semmit. Ezeket a válaszlehetőségeket rögtön kilőttem. De mostanra úgy érzem, sikerült konzekvenciát levonnom. 16 év alatt sikerült rájönnöm, hogy mi kell nekem valójában. Ez nem más, mint…
Ha arra törekszek, hogy a világ szebb és jobb legyen, azáltal, hogy rájövünk,  hogy az apró dolgoknak kell örülni, ami az egész emberiségnek teljesen semmitmondó, de az egyénnek feldobhatja a napját, akkor azt csakis egy valahogy lehet elérni: a közvetlen környezetet ráébreszteni erre. Így már az én saját kis világom is jobb lesz. A boldogság szabad utat nyer, és még maradandót is alkothatok vele, mert hasznos dolog boldognak lenni, nemde?

A hétköznapi embernek elég csak ilyen kicsiben gondolkodni, mert egy csepp is növeli a tengert.