Nem tudok mit írni címnek, mert nincs ihletem hozzá, és egyiksem lenne frappáns

Ahogy olvastam Zolcsi titkos blogját, ami már nincs ugye (mert könnyen megtalálta bizonyos személy 😛 ), rájöttem, hogy tényleg milyen jó lenne név nélkül írogatni. Szeretni és utálni ott az embereket, akik körülvesznek. Bíráskodni felettük. Egy maszk mögé bújni, és mások felett állni, és örülni, hogy akik nézik, nem tudják, hogy ki vagyok. Akikről szól, azok meg nem tudják, hogy szól róluk valami. Mert mindannyian olyan jelentéktelenek az Összesnek, bár Valakinek mégis fontosak. Követik a másikat, mert ha ellenük fordul valaki, kell, hogy támogassák őket a hátuk mögül; hátranéznek rájuk fölényesen nevetve, mert a saját vélemény, mint olyan, már kihalt belőlük.
Tapasztalatok nélkül fennhéjázva éreztetni felebarátoddal, mennyire kevés is ő; ezen lehet nevetni.
Félni az újdonságoktól és kipróbálásuktól, beszürkülni az unalmas hétköznapok monoton rendjébe, és mindezt elfogadni és nem tenni ellene; ezen lehet nevetni.
Kikiáltanak bűnösnek, mert hosszú idő után szabadon azt teszel, amit akarsz, és nincs rajtad a nyomás, hogy vajon kinek gázolsz a lelkivilágába.
A megtörtént, megmásíthatatlan dolgokon rágódsz, pedig sokkal fontosabb a jelen és amit abból a jövőben kihozhatsz.
És ami nekem származna abból a felhőtlen boldogságból, amikor mindezt leírom olyan helyre a naplómon kivűl, amit Ti nem ismertek, na az felbecsülhetetlen.